az álmaimat, vágyaimat, az életemet. Ha valaki akkor odajön hozzám és azt mondja, ne add fel! Ne add fel, mert lesz még jó az életedben, szeretni fogsz és szeretni fognak, szeretni fogod magad és másokat, és bízni fogsz magadban! Ne add fel, mert képes leszel a sok sérülésből felállni és pozitív erőforrásként gondolni rá és használni az életedben, nos, akkor körberöhögöm… Ha azt mondja, ne add fel, mert szükség lesz rád, mert lesz, akinek Te fogsz tudni segíteni, hogy végre szeresse önmagát, és végre élni tudjon, nem hiszem el neki.
Közel 16 éves koromig volt részem válásban, évekig zajló gyermekelhelyezési perben, családon belüli erőszakban, testi, lelki és szexuális bántalmazásban, és szinte állandó pénztelenségben.
Ennek közel 30 éve. Azóta hosszú utat tettem meg, hogy a gyermekkori sérüléseimet megértsem, megszelídítsem, elfogadjam, áthangoljam. Még van mit tanulnom és van mit elfogadnom, de jó úton vagyok és elmondhatom, hogy mára már nem a sérüléseim határozzák meg az életemet, hanem kiegyensúlyozott, harmonikus és boldog életet élek, és segítek a hozzám fordulóknak, hogy ők is elinduljanak ezen az úton.
Még egészen kicsi voltam, talán 5-6 éves, amikor rájöttem arra, hogy az érzés, ami elönt, amikor meglátom a másik embert, majd az azt követő átsuhanó gondolat a fejemben valójában a másik érzése, a másik embernek a megérzése...
